Mély szomorúsággal búcsúzunk a Művésztől és Embertől, de elfelejteni sosem fogjuk.

Ólomsúly nehezedik most mindenki kezére, aki ma leírja azt a látszólag egyszerű mondatot, hogy: Meghalt Csukás István író. Sem leírni, sem kimondani, sem gondolni nem lehet erre fájdalom és könnyek nélkül.

Az FKF-nek különös módon fonódott vele össze a sorsa, hiszen 2011-ben, amikor a már népszerű gyermekrajz-pályázatunk mellé szépírói versenyt is hirdettünk, nem volt kérdés, hogy Csukás Istvánt fogjuk felkérni a pályázat zsűrielnökének. Az örömünk és a meglepetésünk határtalan volt, amikor igent mondott. Ennél már csak az jelentett még nagyobb boldogságot, hogy az azóta eltelt években is mindig ő bírálta el a műveket a tőle megszokott szeretettel, törődéssel és odafigyeléssel.

Példát adott nekünk íróként, költőként és a nagybetűs emberként. Gyermek- és emberszeretete minden megnyilvánulásából, gesztusából áradt, és szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy ezt nemcsak a csodálatos és minden porcikánkba beégett Csukás-művekből kaphattuk meg, hanem a személyes találkozásaink, kapcsolatunk révén is.

Mély szomorúsággal búcsúzunk a Művésztől és Embertől, de elfelejteni sosem fogjuk.

Orendi Éva interjúja Csukás István Kossuth-díjas íróval

(Az interjú a 2018-as jubileumi gyermek- és ifjúsági pályázati albumban jelent meg.)

Amikor 2011-ben kitaláltuk, hogy legyen egy szépírói pályázatunk is a rajzos mellett, óriási megtiszteltetésként ért bennünket az, hogy zsűrielnökként elvállaltad a beérkező művek szakmai elbírálását. A számtalan teendőd mellett miért döntöttél így?

Azért döntöttem így, mert a pályázat a gyerekeket szólítja meg, és aki a gyerekeket szólítja meg, az az én emberem. Ezenkívül tetszett a téma, hiszen fogalmazhatunk úgy, hogy ez igazi "utcán heverő téma", a valóságos, hétköznapi életünk része, mert a kukásautótól kezdve a mindenféle kukákig mindennel találkozunk nap, mint nap. Nagyon fontosnak tartom ezt a pályázatot, mert a téma a gyerekeknek is fontos: nemcsak a kukákról, kukásautókról írhatnak egyszerűen, hanem ezek a dolgok keveredhetnek a mesékkel. A gyerek is megéli a hétköznapokat, ugyanakkor a szíve, a feje tele van mesével, és a kettő kombinációjából megszülettek ezek az írások. Ez a pályázat teret ad annak, hogy a gyerekek világa megjelenjen, hogy a gyerekek megszólalhassanak az adott témákban. Ebben az értelemben nagyon sikeresnek tartom. A másik ok, amiért részt veszek a pályázatban, az, hogy én mindig is keresem a gyerekek társaságát, figyelem őket, a csillogó szemüket, nagyon szeretem, hogy tele vannak életörömmel, optimizmussal - hála istennek -, és ettől én is feltöltődöm. Rengeteget kapok tőlük, az pedig igen kevés fáradság, amit én adok, amíg végiolvasom - egyébként örömmel - ezeket az írásokat.

Nincs olyan korosztály ma Magyarországon, aki ne ismerné nemcsak a neved, hanem az általad teremtett legendás mese- és regényhősöket is. Tagadhatatlan, hogy sok gyereket, fiatalt te ihletsz írásra. Milyen érzés írói példaképnek lenni?

Nagyon jó érzés, de ha tréfásabban mondhatom: nagyon jó múzsának is lenni (bár férfimúzsa hirtelen nem is jut eszembe). Olyan értelemben szeretnék példakép lenni, és talán vagyok is, hogy a derűmet, a látásmódomat, a világba, az életbe vetett hitemet próbálom átadni - és ez talán sikerül is, az írásaimban mindenképpen. Amikor leülök írni, mindig ezt akarom, és ez nagy boldogságot jelent.

Fordítsuk ezt meg: írói munkásságod során volt-e olyan eset, amikor egy kisdiák soraiban találtál ötleted egy mesehősöd megformálására?

Mindig találok ötletet, ha nem is konkrétan egy-egy szót, bár néha egy-egy szót is talál az ember, tudniillik ők is "hozzák" a szavakat. (Fontosnak tartom egyébként elmondani, hogy a gyerek mindig a jelen valóságában él, nem annyira érdekli a jövő, sokkal inkább érdekli a jelen, ami csodálatos dolog, gondoljunk csak bele, és a gyerekek ebben nagyon otthon vannak.) Tehát hozzák a szavakat, olyan szavakat is, amelyeket nem is ért. Ezekre én azonnal felfigyelek, elraktározom őket a fejemben, de ennél is fontosabb az - és ez az írásokban is megfigyelhető -, hogy milyen a gondolkozásmódjuk, hogyan fogalmazzák meg, hogyan fogják meg a világot, hogyan fordítják le a sajátos kis nyelvükre. Azt is hozzá kell tennem, hogy a gyerekek nagyon okosak, sokkal okosabbak, mint én voltam tíz éves koromban. Ennak egyszerű a magyarázata, hiszen sokkal többet tudnak, sokkal több információjuk van a világról. Egy dologban talán szegényesebbek: az agyuk nagyon "meg van telve", talán kevesebbet játszanak, mint mi, talán kevesebb érzelmi életet élnek, mint mi, de bízzunk benne, hogy ez valahogy kiegyensúlyozódik. Szerencsére a lelkük rugalmas, az agyuk rugalmas. Mindenképpen tanulok tőlük íróként is, magánemberként is. Figyelem, hogy hogyan viselkednek, hogyan reagálnak, milyenek a fiúk és a lányok egymás között, vagy a fiúk-fiúk egymás között, hogy milyen a pajtásság, cimboraság közöttük, a sértődések, veszekedések, sírás, nevetés - egyszerűen rengeteg dolgot meg lehet róluk és közöttük figyelni.

Amikor a kis történeteiket, verseiket olvasod, akkor mi az, amitől azt tudod mondani az írásműre: „Ez igen, ez jó!”

Mivel én is lelkes olvasó vagyok, ahogyan te is, mint ahogy mindenki, aki ezt a pályázatot szívvel csinálja, azt mondhatom, hogy a pályázók általában egész jól fogalmaznak, sőt egyes esetekben kitűnően fogalmaznak. Megkockáztatom azt is, hogy kifejezett írói tehetségeket is talál az ember. Ez óriási öröm, már csak azért is, mert azt minden esetben aláhúzom, aláhúzzuk, hogy a pályázat célja nem a tehetségkutatás, nem az, hogy leendő írókat bányásszunk elő, a célunk az, hogy a gyerekek jó színvonalon fogalmazzák meg azokat az élményeiket, amelyek az adott témával kapcsolatosak. És ezeket remekül meg is fogalmazzák. Az plusz ajándék, amikor írói kvalitásokat fedez fel az ember, de a többit is nagyon élvezem, nem azt kutatom a szememmel, hogy "rossz író", "jó író", hanem hogy milyen megfigyelők. A gyerekek nagyon jó megfigyelők, remekül csapong a fantáziájuk.

A pályázati témák döntően a környezetvédelemmel, hulladékos kérdésekkel, globális környezeti problémákkal kapcsolatosak. Mennyire érzed nehéznek (vagy könnyűnek) ezekről írni – természetesen a gyerekek műveit olvasva?

A zsűrizés során és a díjátadó ünnepségen is mindig elmondom, hogy ez olyan borzasztóan nehéz téma, amit mi, felnőttek el sem tudunk képzelni. Ebből a témából mesét csinálni szinte lehetetlen feladat, és valljuk be, a gyerekek sikerrel oldják meg. Azért is nehéz, mert rendkívül száraz, nem igazán esik a gyerekek játékos "körébe". Mi az, hogy "tisztaság", mi az, hogy "környezet", mi az, hogy "környezetszennyezés"? Csupa olyan fogalom, ami távol esik tőlük. De mégis megértik, és azt lehet mondani, hogy ezek a mindennapjaikban ott lebegnek, mint az óceánban úszó hulladékszigetek. (Ami nagyon megragadta a fantáziájukat, mert  sok-sok írásban jelenik meg ez a kép.) Tehát meg tudják közelíteni ezt a nagyon száraz témát is, és ahogy az elején mondtam, rendkívül jól tudják ötvözni a tényszerűséget, a nyers valóságot a meséléssel, ráadásul itt is kiderül, hogy milyen jó megfigyelők. Tudják, hogyan működik egy kukásautó, tisztában vannak azzal, hogy mi a környezetvédelem és műanyaghulladék. A mese, a mesélés abban is nagyon jó, hogy segít a világot felfogni és a gyerekeknek magukévá tenni ezeket a száraz ismereteket. Egyszer érdemes lenne tanulmányt készíteni arról, hogy az évek során hogyan fejlődött a kifejezéskészsége ezekben a hulladékos, környezeti témákben, és hogyan tudták mind jobban beágyazni a mesélés kereti közé.

Ha a pályázó diákok közül valakinek komoly írói ambíciói lennének, mit tanácsolsz nekik, mit tartsanak különösen szem előtt az íróvá válás során?

Ezen a területen a tehetséggondozás nagyon problematikus. Focis példát hoznék erre: régen azért volt nagyon jó Magyarországon a futball, mert a tehetségekkel már gyerekkoruk óta foglalkoztak, tehát a nagy focistákat már tíz éves korukban elkezdték toborozni. Régebben az íróknak is volt egy olyan szervezete, amelyik foglalkozott a fiatal írókkal - még ha nem is tíz éves koruktól kezdve - , tanította, fejlesztette őket. Ez mára sajnos teljesen megszűnt, ez az egyik legnagyobb szívfájdalmam (a foci is egyébként). Semmibe nem kerülne, ha az Írószövetség vagy bármely hasonló intézmény kebelén belül lenne legalább egy szoba, ahol pár ember azzal foglalkozna, hogy a tanácsért hozzájuk forduló tizenhét-tizennyolc éves fiatalokat, akik úgy érzik, hogy tehetségük van az íráshoz, segíti, támogatja. Régen ilyen ügyben a szerkesztőségekhez is lehetett fordulni, válaszoltak a feltett kérdésekre, de ma már szerkesztőségek sincsenek. Sajnálatosnak tartom, hogy ebben a dologban elengedjük a gyerekek kezét. Személy szerint én sem tudok mit tenni a támogatásukra, hiszen nincsenek eszközeim arra, hogy egy tehetséget segítsek kibontakozni. Az FKF-et azonban dicséret illeti, amiért a gyerekeket legalább megszólítja, és teret ad nekik az alkotásra.

Az író akkor író, ha ír. Milyen alkotások vannak most születőben, illetve milyen tervek fogalmazódnak már?

Tele van a fejem tervekkel, sőt több mint tervekkel. Az a fajta mohó ember vagyok, aki nem szereti magában őrizgetni a legkisebb ötletnek még a szikráját sem, tehát azonnal áruba bocsátom, és ezt képletesen és valóságosan is értem. Tulajdonképpen nem is kell áruba bocsátanom őket, hisz mindig jönnek és kopogtatnak az ajtómon, és nem győzöm a megrendeléseket vállalni. Csak, hogy egy pár dolgot említsek: tavasszal bemutatták a Nagy ho-ho-ho-horgász télen-nyáron című zenés családi vígjátékomat, aztán nyáron megírtam egy színdarabot a székesfehérvári színháznak, amit jövő karácsonykor mutatnak majd be, és most gőzerővel írom a Süsü folytatását. Szóval tele van a fejem ötletekkel, feladatokkal, de hát nagyon szeretek dolgozni, és ha rendszert viszünk a munkába, akkor nagyon sokat lehet teljesíteni. Én sem összevissza dolgozom, hanem szigorú napirend szerint… És hogy visszatérjek a beszélgetés elejére: örömmel veszek részt ebben a pályázatban, mert az a gyerekekkel foglalkozik, és én is szeretek velük foglalkozni. Nekem ajándék, amikor a soraikat, szavaikat olvasom, és ajándék az is, amikor a decemberi díjátadón velük lehetek és karácsonyra magammal vihetem mindazt, amit tőlük kaptam.