FHHM - Hulladékból energiát

A magyar hulladékgazdálkodás jogi szabályozásának alapelvei között első helyen szerepel a megelőzés, amely elv alapján legkisebb mértékűre kell szorítani a képződő hulladék mennyiségét és veszélyességét, a környezetterhelés csökkentése érdekében. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy világszerte, így Magyarországon is egyre több hulladék keletkezik, amit sokan az életszínvonal emelkedésével magyaráznak. Még ha sikerülne is a hulladék mennyiségét csökkenteni, akkor is gondoskodni kell a képződött nagymennyiségű szemétről.

A megelőzés legfőbb eszközei közé tartozik az újrahasznosítást szolgáló szelektív gyűjtés. Ezt szolgálják az FKF szelektív hulladékgyűjtő-szigetei és a 17 lakossági hulladékudvar. Az újrahasznosítható rész kiválogatása után két alapvető megoldás létezik: a lerakás és az égetés. Mindkettőnek sokezer éves hagyományai vannak, gondoljunk csak a falvak és városok gödreinek, üregeinek szeméttel való feltöltésére, vagy a napjainkban is élő őszi lombégetési gyakorlatra. Ezek mai modern megfelelői a hulladékdepóniák és a hulladékégető erőművek, vagy ahogy újabban nevezik: „hulladékból energiát” (waste-to-energy) létesítmények. Ezek felelnek meg az EU hulladék-keretirányelvének (2008/98/EK, 2008. november 19.). Az energetikai hasznosítással járó hulladékégetés feltétele, hogy nagyfokú energiahatékonyság mellett kell megvalósulnia.

A hulladékégetők működtetésének kérdéseit több oldalról lehet megközelíteni. Mi legyen a keletkező hulladékkal? A hulladékot elégessük, vagy más módon kell ártalmatlanítani, például lerakókba kell helyezni és az idők végezetéig ott gyűjteni? Milyen tüzelőanyagot kell vagy lehet hő és villamos áram termelésére használni? Bölcs megoldást kell találni egy kényszerhelyzetben – a hulladékokkal valamit csinálni kell. Olyat, amely egyaránt szolgálja az egészségmegóvást, a környezet védelmét és az ésszerű anyaggazdálkodást.

Régóta kézenfekvő megoldás a hulladék elégetése: higiénikus és a hulladék térfogata jelentősen csökken. Az angliai Paddingtonban, miután a város hulladéka feltöltötte a helyi téglagyár agyaggödrét, már 1870-ben kísérleteztek a hulladékégetéssel. Az első sikertelen próbálkozások után 1877-ben már jól működő égetőt üzemeltettek. Sőt, 1912-re Nagy-Britanniában több mint 338 égető működött. Ezek közül több mint 80 villamos áramot termelt helyi használatra.

A világhírű tudós, J.H. Maxwell 1898-ban tett nyilatkozata szerint „a városokban a hulladékok megszüntetése azok elégetése útján manapság úgy tekintendő, mint a legtisztább és leghatásosabb, és sok esetben az egyetlen módja a kielégítő ártalmatlanításnak”.

A hulladékégetők megítélése természetesen korántsem volt problémamentes a korabeli Angliában sem. Torquay város lakói a The Lancet című orvosi folyóirathoz nyújtottak be petíciót, amelyben kifogásolták, hogy a helyi hulladékégetőből kibocsátott füstök és gázok egészségüket „sérülést okozóan” befolyásolják. Azt kérték, hogy a tekintélyes szaklap küldjön ki egy „orvosló bizottságot” az eset kivizsgálására. Az elkészült jelentés szerint a probléma abból adódott, hogy az üzemet egy völgybe telepítették és kéménye éppen a domboldal házainak magasságában eregette a füstöt, emellett olyan kérdéseket is felvetett, amelyek a mai napig fel-felbukkannak az égetőkkel kapcsolatos vitákban.

Az energiahasznosító hulladékégetők németországi történetét - mint jelentős fejlődési szakaszok és kihagyott jelentős lehetőségek váltakozásának sorozatát - írja le egy nemrégiben megjelent elemzés. Ebben az is szerepel, hogy a jelentős előrehaladás ellenére gazdasági, politikai, tudományos és társadalmi akadékoskodás nehezítette ennek az ígéretes energiaforrásnak a továbbfejlesztését és széleskörű bevezetését. Megoldást elsősorban az energia-tudomány egységes szempontú fejlesztése, másodsorban egy tekintélyes politikai, üzleti és tudományos intézmény létrehozása jelentene, amely elősegítene egy, az energiahatékonyság növelésének alapján kialakított közös irányvonalat.

A kontinens első szemétégetőit a XIX sz. végén az európai nagyvárosokban már működtették, ebből a fejlődésből Magyarország sem maradt ki. Ahogy ezt Kutas István könyvében olvashatjuk, már 1905-ben égetőműre vonatkozó javaslat került a székesfőváros közgyűlése elé, ahol rövid vita után elfogadták, de megépítését elhalasztották. 1907 táján Miskolcon és Fiuméban már működött kisebb kapacitású szemétégető.

Ezek után évtizedekig nem foglalkoztak a budapesti szemétégető ügyével. Fodor Istvánnak a szemétégetéssel foglalkozó 1911-es tanulmányából idézhető ez a ma is aktuális megállapítás: „A szemét saját fűtőértéke alapján elégethető. Az elégetésből nyert hő iparilag értékesíthető. Azokat az elméleti alapkövetelményeket, amelyeket valamely szemétégető telep fölépítése alkalmával be kell tartani, manapság annyira pontosan megállapították, hogy ezeket a modern kemence-berendezésekkel teljesíteni lehet."

A hulladékégetés mai szakmai megítélése Barótfi István könyvéből ismerhető meg:

Az előnyökhöz még azt is hozzá lehet tenni, hogy az ilyen erőművek üzemanyaga, vagyis a települési szilárd hulladék jelentős része nem fosszilis tüzelőanyag, tehát klíma-semleges, vagy ahhoz közeli módon termel villamos energiát.

A hulladékégetés és a keletkező füstgázok tisztításának technológiája évről évre nagy lépésekkel fejlődik világszerte, mivel a legtöbb fejlett iparú országban a környezeti követelmények szigorodása mellett az energiaigények is növekednek. Így alakul a többszörös és párhuzamos előny: a hulladék-ártalmatlanítás, a klíma-semleges CO2 kibocsátású villamosenergia-termelés és a hulladékhő-hasznosítás. Azt, hogy hazai elődeink ezt hogyan látták, egy, a II. világháború idején megjelent technikai tárgyú könyvből vett keretes idézetek mutatják be.

Végül említést érdemel, hogy a hulladékégetők nemcsak technikailag, hanem építészeti szempontból is különleges létesítmények, és a világ számos nagy¬városának látványosságai. Ezt az alábbi néhány kép támasztja alá.